A munkavállalás, sérült gyermeket nevelő szülőként szinte lehetetlen küldetés. Legalábbis a tapasztalataim ezt mutatják. Mikor azt gondoltam, hogy Levente intézménybe kerül napi négy órában, el tudok majd helyezkedni itt Budapesten, ami oly sok lehetőséget rejt. Itt csak az nem talál munkát, aki nem akar. Na igen… Higgyétek el az sem, aki akar és közben beteg a gyermeke. Lakberendező, ruhaipari technikus és modellező, kereskedelmi és kútkezelő, shop eladó szakmáim vannak és falakba ütköztem így is. Sehol nem kellettem. Magamat egyébként maximalista és jó munkaerőnek gondolom, mert ha már csinálok valamit, akkor azt jól csináljam, teljes odaadással, vagy sehogy; én ezt vallom. Egyszerűen, ha sor került egy állásinterjúra, egészen odáig minden flottul ment, amíg ki nem derült, hogy egy beteg gyermeket nevelő szülő, anya vagyok. Akkor már nem volt oké, akkor már nem kellettem. Miért?

Befolyásolja ez valamilyen szinten a munkavégzésem minőségét? Nem. Akkor mi a baj? Akkor ezt nem értettem. Ma már tudom: sok a macera velünk. Táppénzre kell menni, ha beteg a gyerek… Bár ez máshol is így van, szóval… Megkülönböztetés abszolút a többiektől. Nem jó érzés, sőt! Én dolgozni akarok, ha csak négy órában is tudom ezt megtenni, de oda tenném magam és nem várok plusz támogatást senkitől sem! Egyszerűen csak szeretnék munkát. Nagyon nehéz, mert nem értenek meg. Aki nincs benne, az meg főleg. Lehetne húsz szakmám is, ez egy ördögi kör.

Aztán egy napon gondoltam egyet, hogy én szeretnék sérült gyermekekkel foglalkozni. Szeretném nagyon. Valami pluszt akarok adni másoknak, akik őszinte és önzetlen kis lelkek és nem várnak semmit, csak szeretetet. Tapasztalat az van a háttérben Levi miatt, akkor legyen a célom elsősorban egy gyógypedagógiai asszisztens szakma. Apukámnak és párjának köszönhetően ebbe is bele tudtam vágni. El is kezdtem, az első vizsgán már túl is vagyok. Imádom már most! Érdekes és számomra fontos emberi értékeket rejtő szakma. Ezzel majd sikerül. Mert ők, akik benne vannak, empatikusak velem szemben és átlátják a dolgokat. Mögöttük is van tapasztalat. Adhatok másoknak valamit, amit nem lehet leírni. Beteg gyermekekkel foglalkozhatok, ami felemelő érzés, hiszen segíteni akarok. Nekik, akik csupa szeretetburokkal vesznek körül. Már most imádom!