Nem látom reálisan a dolgokat? Rózsaszín felhők között élek?
Nem. Igenis tudom reálisan látni a dolgokat Levivel kapcsolatban, csak én úgy döntöttem, hogy igenis így tudjuk túl élni a nehézségeket, ha pozitív a hozzáállásunk. Sokszor van olyan, hogy mélyponton vagyok. Ezt nem is titkolom, lehetetlen lenne ebben a helyzetben mindig pozitívnak maradni. Azért én erősen próbálkozom vele. Nem azért születtünk erre a világra a sok probléma ellenére, hogy depressziósan és befásulva éljünk, főleg ha adott egy élethelyzet amiben az idő nagyon fontos szerepet játszik.
Ennek ellenére igenis ki szoktam borulni… Mikor például a vadasparkban más szülők és gyerekek úgy néznek ránk, mintha Ufók lennénk. Levi elég hangos és sikít, tapsol, mikor örül. Hát nagyon nagy figyelem és érdekes tekintetek hada rohamoz meg minket általában. Mára már tudom kezelni és ki tudom zárni ezeket. De azért néha be kérdezek, mikor nehezebb napom van és bámulják Levit, hogy: Ugye milyen szép kisfiú?
Aztán ott van a játszótér. Mikor más gyerekek, kérdések sorozatával jönnek hozzám, hogy miért nem tud sétálni, mi a baja, miért nem beszél stb. Én nagyon szívesen válaszolok nekik, mert így tudják meg azt, amit ők még nem értenek, de némelyik szülő… Hát egyből húzza-vonja el onnan a gyereket.
Múltkor például járókerettel sétálunk lenn és egy kislány megkérdezte a papáját, hogy mit csinál az a kisfiú? Mire a nagypapa: Semmit. Aztán el is mentek onnan. Elgondolkodtató… Mi ezért a „semmiért” évekig küzdöttünk. Nyilván nem hibáztatom, mert nem tudta a helyzetet kezelni, de ha kicsit máshogy állnának hozzá vagy elmondta volna a kislánynak normálisan és mindenki így tenné, akkor egy számunkra sokkal elfogadhatóbb világban élnénk. Sokat számítana, hogy ne zárkózzunk el, hanem igenis mondjuk ki és menjünk oda ezekhez a gyerekekhez hiszen ők is ugyanolyanok, mint mások csak különlegesek, mindegyikük másban. Az elfogadás fontos lenne.
A legnagyobb félelmem a roham. Levinél általában éjszaka jelentkezik, emiatt elég éber alvó vagyok. Volt, hogy hajnali kettőkor arra riadtam, hogy rohama van. Ilyenkor a szemei fennakadva, önkéntelen rángatózás van, s egyáltalán nincs képben. Ekkor jön az erre való gyógyszer a Diazepam. Aztán mentő, kórház, kivizsgálások sorozata. Folytonos aggódás és lelki összeomlás, hogy nincs elég bajunk, még ez is! Nem minden rózsaszín felhő. De mikor haza jöhetünk, mindig hálát adok, hogy ennyivel megúsztuk. Lehetett volna rosszabb is.
Mikor egész nap a közelében kell, hogy legyek és egész nap sír, mert olyannyira érzékeny a frontokra. Nem tudom megnyugtatni semmivel, tehetetlen vagyok és csak azon agyalok, hogy semmi baj nem lesz, nem fog rohamozni. Nagyon sok ilyen nap van. Kitartó vagyok és türelmes amit ő tanított nekem. De azért… Valljuk be, nem vagyok vasból… Nekem is elegem van néha. Igenis van olyan, mikor este elalszik és egy jó pohár bor mellett kikapcsolok. Legalábbis próbálok. Sok. Sokszor nagyon. Furcsa élet ez. Más, mint a többieké. Mindenkinek meg van a maga nehézsége az életében. Néha azt szeretném, hogy bárcsak normális életünk lenne. Aztán meg már nem. Nekünk így a jó. Ha normális lenne, nem tudnánk minden apró dolognak így örülni. Meg egyébként is, kinek mi a normális. Kettős érzések sorozata. De a végén minden esetben ugyanoda lyukadok ki. Soha nem cserélnék senkivel. Csinálni, menni előre, célt érni, nem feladni… Amíg világ a világ és lélegzem mindent megteszek érte, mert büszke vagyok rá, hogy az anyukája lehetek!
