Levi születése óta, lassan öt éve mindösszesen kétszer voltam moziban és háromszor úgymond kikapcsolódni, bulizni. Az öt évre leosztva nem túl sok, ugye?! Vágyom is rá, meg nem is. Érdekes dolgok ezek. Levi számomra olyan, mint a levegő. Nélküle menni bárhová is nekem nem önfeledt kikapcsolódás. Hiányérzetem van és állandóan rá gondolok. Normális ez? Szerintem nem, de őszintén bevallom és vállalom, hogy ez van.

Mindkét mozis alkalomkor anyu vigyázott rá, tudtam jó kezekben van, mégsem sikerült teljesen elvonatkoztatnom tőle. Aggódtam miatta és úgy tudnám jellemezni, amit akkor éreztem, mintha hiányzott volna az egyik karom. Babakocsi nélkül menni is furcsa érzés volt: nem mondom, hogy rosszul éreztem magam, mert nem, de mégis csak rá tudtam gondolni. Fél óránként írogattam üzenet, hogy minden rendben van-e, eszik-e, iszik-e, nem szomorú-e, stb… Túl aggódtam.

Pedig tényleg csak pár óra volt nélküle. Szorított a mellkasom, mintha alig kapnék levegőt. A filmek jók voltak, a társaság is, egyiket húgommal néztem, másikat barátommal. Önfeledt szórakozásnak nem mondanám, de valahol mégis jól esett, úgymond kikapcsolni még ha nem is ment elsőre teljesen. Mikor haza értem, magamhoz öleltem Leventét és az volt bennem, hogy nekem ez még egyszer nem megy. Normális ez?! Nem. Tudom, hogy nem.

Levit tavaly hagytam először apuéknál egy éjszakára, mikor öcsém szülinapja volt. Igaz akkor is falun belül maradtunk, így nem volt annyira para, és tudtam jó helyen van. Aztán mikor elhatározták a hátam mögött összebeszélve, hogy elvisznek bulizni! Örültem nagyon neki, hiszen már azt sem tudom, hogy kell… Mit vegyek fel? Vajon hová megyünk? Remélem nem messzire, mert ha bármi van Levihez tudjak menni. Tele aggodalommal, mégis jól éreztem magam mindkét este. Levi biztonságban, én tesóimmal és barátokkal szórakozok. Rám fér. Kiengedni a gőzt. Jó volt és örök emlék marad. Köszönöm nekik, hogy kimozdítottak!
Feltöltött.
Az aggodalom és hiányérzet viszont végig ott voltak velem, bennem. Ez ellen nem tudok tenni. Akartam, de nem ment. Borzasztóan hiányzott. Állandóan vele és nulla- huszonnégyben mellette és mégis megőrülök, ha nincs a közelemben. Normális ez?! Továbbra sem.

A harmadik alkalommal szintén apuék vigyáztak Levikémre, amikor is a piknikje volt aznap este. Nekem osztálytalálkozóm volt. Nagyon szuperül éreztem magam és jó volt feleleveníteni a régi szép időket. Jó volt látni és hallgatni a többieket. Mindenkinek megvan a maga sorsa, életútja, megyek, csinálom. Feladatom van. Nem is akármilyen… Az elsők között voltam, aki eljött a találkozóról, hiszen minden éjfélkor be kell adnom neki az epilepszia gyógyszert és már sprinteltem is haza apuékhoz a kis drágámhoz. Mily meglepő?! Hozzá bújtam és az a nyugodtság és béke, amit akkor éreztem az leírhatatlan. Hiába minden erőfeszítés. Hiába minden küzdelem az ellen, hogy nélküle magamra kellene koncentrálni. Valahogy nem jön össze. Nem megy. Mi egyek vagyunk. Ő nélkülem és én nélküle, olyan nem létezik. Normális ez? Nem. Vagy igen? Mindenki döntse el maga. Egyet tudok, számomra ő a levegő, az élet! Nélküle minden sivár és szürke.