A mostani történetemet egy iskolai gyakorlati feladat ihlette:

Hűs szellő lebegtette az út menti fák ritkuló lombját azon az őszi reggelen. A természetben sétálva a Bakony csodálatos képben tárult elém. Ritkán látott kincsek, az otthonom, melytől messzire sodort az élet. Gyermekkorom emlékei villannak fel, szeretettel és mosolyogva gondolok vissza, minden egyes emlékképre. Kis idő eltelik, felnézek és fölém magasodik őszi pompájában a Cseszneki vár. Gondolataim újra a jelenben…

Levit babakocsiban tolva teszem meg a már ezerszer végig járt utat, de sohasem tudok betelni vele. Annyira gyönyörű, annyira csodálatos és oly eredeti! Ez az én otthonom, a Bakony. Utunk során vidáman és önfeledten mesélek kisfiamnak a helyről, ahol felnőttem. Mosolyogva tekint rám vissza, és szemében a megnyugvás és szeretet fénye ragyog. Nem tud beszélni, de ez számomra mindent elárul. Ért engem, szeret ott lenni, a friss hegyi levegőn nagymamám kis falujában. Nem hiába a kötődésem, hiszen ő is érzi. Egyetlen szó, amit célzottan tud és használ: dédi.